január 17.

Lilla: Kaptam egy hisztinaptárat. Anya azt hiszi, hogy ezzel majd kordában tarthat...tündérek, meg boszik, na még mit nem? Az ő elképzelése szerint kapok egy tündért ha jól viselkedem, egy boszit, ha hisztit csapok például valami olyan fontos ügy miatt, mint a fogkrémes kupak visszatekerése, vagy Füge kiengedése. Egy boszi két tündért töröl, és ha összegyűlik 50, mondom 50, azaz 50 tündér, akkor elmegyünk együtt a könyvesboltba, és én választhatok egy mesekönyvet. Szerinte erre sosem kerül sor. Jelenleg 6 tündér és egy boszi van a falon, persze ő azt mondja csak azért, mert sajnálja a ragasztót, különben már 100 boszi lenne fenn. Az egrecír ma az oviban is folytatódott, az Óvónéni megszidott, amiért nem vagyok hajlandó senkinek sem köszönni. Elegem van már, hol vannak itt a jogok? A nemköszönés, a földhözveremmagam, a feleselek és ordítok joga? Csak szépen enni? Köszönni? Viselkedni? Olvasni, rugdosódás helyett?

Ábel: borzasztó érzés, hogy az ember nem tud felülni, felállni három és fél hónaposan. Szeretnék már biciklizni, focizni, mennék Fügét sétáltatni ehelyett fekszem egy helyben, és a legnagyobb attrakció az, hogy az oldalamra kínlódom magam, így legalább nem csak a plafont látom. Iszonyú érzés, remélem hamarosan változik a helyzet, mert egyre idegesebb vagyok emiatt. Jókat kacagok ha Anya a fülemet rágja (ezt a kényszert Nagyitól örökölte), és az is nagyon tetszik, ha pár másodpercre a térdére ültet, és végre a megfelelő szögben látok mindent. A cumit egyre többször dobom el, s helyette veszem számba a két középső ujjam, pont mint a nővérem. Ceizel doktor úr, ez is genetika???