július 22.

Már tegnap este is közöltem Anyukámmal, hogy üljön le a laptophoz, mert diktálok, de számba se vett, inkább elvitt sétálni. Úgy látszik kezdem elveszíteni a kontrollt fölöttük, és kevésbé kooperatívak, ha unalmamban sírva fakadok. Persze a séta is élvezetes volt, különösen az a része, amikor hatalmas lombú fák alatt haladunk el, mert az árnyak, a fények különösen vonzanak engem is, mint sok más hasonkorú társamat. Amikor ezren bebámulnak a járgányomba és kikerekedett szemmel konstatálják, hogy óriási hajam van, az már unalmas. Viszont újra látni az unokabátyáimat nagyon felemelő érzés volt, főleg Szabi tetszett.
Kicsit a szókincsemről: pár napja a "habübü" volt a kedvencem, s nem is voltam hajlandó másképp kifejezni kívánságaimat, sérelmeimet, mint e szó segítségével. Mára visszatértem a visongatáshoz, az "á-á-á" (persze különböző hangmagasságban) kiválóan bevált. Néha elejtek egy "biglü", gablé", "gáőóá"- t is, és igazán nem értem, miért nem értik Anyáék, hogy pl. a "biglű" azt jelenti, "vegyél már ki ebből a francos pihenőszékből!". Értetlen itt mindenki.
A súlyomat tekintve megint csak a fenyegetőzést hallom, pedig már átléptem az 5000 grammos lélektani határt, de mivel nyúltam is pár centit, ugyanúgy nem vagyok kövérkés, mint ahogyan azt a doktornőm, és Anyukám is elvárná. Többen javasolták már a császárszalonnát. De kijön az a cumisüveg lyukán?
Remélem ha nagyobb leszek, nem állandósul ez a szekatúra az étkezéseim kapcsán, mert akkor amint járni tudok, azonnal világgá megyek, ahogy keresztapám tette azt, három évesen.